2009.12.24.-én délelőtt „B" anyukája feladta a küzdelmet... Soha fájdalmasabb és nyomasztóbb karácsonyt... Senkinek sem kívánom... Hiába tudtuk, már lassan két éve, hogy ez a pillanat egyszer el fog jönni, max tudomásul lehet venni, de teljesen felkészülni rá nem. És az ünnep csak rátett az elviselhetetlen ünnepi hangulatával, ami csak fokozta a kínt.
Ráadásul szegény az utolsó két napban már nem is volt eszméleténél, ami összevissza csak annyit segített, hogy legalább fájdalmai sem voltak. „B" még aznap reggel be tudott hozzá menni, akkor még élt, de már csak pislákolt benne az élet, mikor az apukája beért, addigra már elment. Az első sokk után annyi megkönnyebbülés volt a dologban, hogy legalább már nem szenved szegényke, és jobb ez így neki is. Valahogy ekkor tudatosodott mindenkiben, hogy iszonyú nehéz volt ez a két év, nemcsak „B" anyukájának, (természetesen neki volt a legnehezebb), de az egész családnak, különösen „B"-éknek, akik ugye szinte végig a szülőkkel egy házban éltek. Az utolsó pár hét volt a legnehezebb, nem győztem erőt töltögetni „B"-be. Én tudtam, már akkor, mikor december 1.-én bevitték a kórházba, hogy onnan nem fog már sajnos hazajönni, de reméltem, reméltük, hogy talán van még annyi tartaléka, hogy az ünnepeket még itt tölti. Nem volt. Valahol az is csoda, hogy ennyi tartalék maradt azok után, amit az elmúlt időszakban végigcsinált.
Mivel én szakmai „betegség" címszó alatt teljesen másképp kezelem az ilyen dolgokat, voltaképpen az egész ünnepem azzal telt, hogy erős legyek, és támogassam a családot.
25.-én még befutott „B" nővére, két lánya barátostul, plusz „B" középső lánykája barátostul, így aznap még csuklóból levezényeltünk egy 11 fős családi ebédet is. 25.-én hazajutottunk anyuékhoz is, én maradtam 27.-ig, hogy végre kipindurozzam magam Petivel meg Nórával, de „B" 26.-án visszament Orosházára, hogy apukája ne maradjon egyedül. Ma intézték a hivatalos ügyeket, szerencsére szinte mindent sikerült rendezni egy korrekt céggel, a temetés 8.-án lesz. Ha ezen túl leszünk, akkor lehet a gyógyulás útjára lépni, ami remélem, minden nappal kicsit könnyebb lesz „B"-nek is, az apukájának is, és az egész családnak is.
„B"-ék már most tervezik a jövőt, a „hogyan tovább" témát, próbálnak apukának nem kevés elfoglaltságot adni, ami az egyik legjobb terápia. És ahogy néztem szerencsére lesz elég tennivaló. Most úgy érzem, kicsit közelebb került a Pestre költözés is. Az élet megy tovább...
.
.
.
.
.
Fentieket megelőzően egyébként az ünnep a szokásos rohamban telt. Tervezgettem, hogy „B"-nek és gyerekeinek az lesz az egyik ajándék, hogy meghívom őket Bécsbe, az adventi sokadalomba, és megnézzük a császári kastélyt is, ami legutóbb nekünk „B"-vel kimaradt. Én állom a benzint, az autópályamatricát, meg a kastélybelépőt, nameg valahol egy fincsi kávét..:)
December 19-re találtunk olyan időpontot, amikor a 3 gyerök is vihető volt, ráadásul ez volt „B" 46. szülinapja is.:) Előtte való nap, (pénteken) még nekem céges karácsonyi parti, egyszóval megint összezsufizódott kicsit a móka, de ezt kifejezetten élvezem, januárban a névnapomat leszámítva úgyis nihil lesz. Mindezek mellett csütörtök éjjel elaludt a konvektorom, így péntek reggelre jókora gombóccal a torkomban ébredtem. Pénteket végigkínlódtam, estére meg ugyi jelenésünk volt a céges partin, hogy szombaton ne kelljen dolgozni. Este még hazarohantam átöltözni, közben „B"-ék is befutottak, futólag puszi, rohanás vissza a Skála Metróban tartott banzájra, ami ugyan fapadosnak volt titulálva, de fapadosabb már nem is lehetett volna.:) Szerencsére az ünnepi beszédről, meg az „Év dolgozója" választásról lemaradtam, így csak a bulira estem be, amikor már szinte senki sem volt szomjas..:)
Volt viszont fincsi sült kolbász, meg somlói galuska, nameg bevitt innivalók, így rákattantam a Jégerre..:) A torkomnak addigra már mindegy volt, így kellemes 6 Jéger, amiből 4-re a sales hívott meg, után a jókora zajban túlüvöltve mindenkit alaposan kibuliztam magam, és hajnal 1 körül elindultam haza a majd mínusz 20 fokban:) Arra azóta sem emlékszem, hogy mikor határoztam úgy, hogy most akkor hazamegyek, nem emlékszem, hogy kitől köszöntem el, egyáltalán elköszöntem-e, arra emlékszem, hogy kicsit cikkcakkban csattogok hazafelé, de hogy hogyan raktam be a kabátomat a szekrénybe, zuhanyoztam le, szedtem le a sminkem, találtam meg az alvós pólómat, és bujtam be „B" mellé, az kiesik..:) Még reggel is szédültem, kolbászos-Jégeres büfikék kínoztak, de azért sikerült „B"-t elsőként megköszöngetni, aki szerint brutális cefreszagom volt, és azt sajnálta legjobban, hogy nem látott hazatámolyogni..:) Indult a bécses móka, melyre próbáltam magam kapásból Red Bullal helyrepofozni..:) Sikerült, csak akkor még azt nem tudtam, hogy nem kicsit lesz kalandos utunk..:)
Folyt. köv...:)
