Mivel hétfő van, így szakítok a hagyománnyal, és nem szerdán írok... Ocsmány pocsék idő van, mint novemberben. Szürke-esős-hideg.. Mi lesz itt júliusban pláne, ha szabira akarok menni?
A hétvégi nagy láblógatásból semmi sem lett. Kis híján lekéstem pénteken az IC-met, amin első osztályon sem működött a klíma, így kisebb szaunaélmény után hót ragacsosan értem haza este 7-re, ahol „B" már du. 3-tól vígan cseresznyézett..:) Másnapra bedöglött az idő, hideg lett és fújt a szél, így a szalonnasütés ugrott. Egész éjjel nem aludtam, másnap éjjel dettó, ráadásul a pocsék idő miatt semmit sem lehetett csinálni, csak punnyadtunk, meg ettünk reggeltől-estig. OK, cseresznye maradt bőven, meg borsó is, de ezen kívül csak a gyerkőcök okoztak némi élményt..:) Nóra nagy figura, az én kezemben nem marad meg, rögtön sírásban kezd, bezzeg „B"-re vigyorog a 3 fogával teliszájjal, meg a horribilis hurkáival kalimpál.. Naná, rögtön kiszúrja a jó pasit.::) Öcskös legújabb jelzője Nórára: filmsztár van a családban: Sonka Nóri..:) Peti meg hozta a szokásos formáját, volt strandron, a vedencében..:), meg nem mondhatja meg mit kapott az apjától, mert eltűnt.::) Ő szerencsére bírt rajtam lógni ezerrel.::)
Anyuék viszont nem tetszenek nekem. Nem tudom, a front volt-e rájuk hülye hatással, de anyu visszatért a régi baszogatós stílusához, egyfolytában szerencsétlen apámat rángatja. Azt hittem, az unokákkal végre lehiggad, a nyugdíjjal meg lesz mindenre idő. Apunak vannak a keringésével nem kis problémái, de mindennap legalább 4x fel van sorolva apunak, hogy mi a baja, meg hova menjen orvoshoz, meg mit kell szednie, meg mitől szédeleg, meg miért pirosodik az arca, meg miért hót fáradt mindig, vagyis, ha eddig nem érezte volna magát betegnek, mostanában anyám szabályszerűen temeti. Tény, apu nincs jól, aggódom is érte ezerrel, de talán nem rontani kellene az állapotán. Ha apám segítene valamiben, elhajtja, hogy útban van, ha nem segít, baszogatja, hogy miért nem segít. Apu, ha reggel 10-ig nem rohanta körbe a fél várost, és intézett el mindent, számonkérés. Apám lassan minderre már úgy reagál, mint egy hisztis primadonna, megsértődik, és méltatlankodik szünet nélkül. Mindezek mellett minden TV-ben szóló műsorra van valami kritikája, negatív megjegyzése, semmi se tetszik, semmi se jó, mindenre morog, mint a bolhás kutya.. Nem értem, az öregedés jár ezzel, vagy a 40 évnyi házasság? Mert köszi, akkor én egyikből sem kérek... Szegény „B" is csak nézett, hogy micsoda műsort nyomnak a szüleim, én égtem, mint a rongy, de legalább meg tudtam magyarázni neki, miért nem szeretek én 24 óránál többet maradni otthon, meg közöltem vele, hogy ha csak nyomait véli felfedezni bennem anyám ilyetén stílusának, azonnal lőjön le. Jó, van belőle bőven bennem is, de remélem, nem ilyen formában,nameg azt kiélem máshol, pl. a melóban. Szerencsére legtöbbjében apu jellemét örököltem, abból is a jobb részeket, anyuéból a gondoskodós hajlamot, meg a tempómat, mert én sem szeretek tologatni dolgokat, de legalább ismerem azt a szót, hogy pihenés meg a munka odébb toláa, ha nincs rá időm... Ő nem. Nem értem, miért az az élet mércéje nála, hogy miként bír 24 órában a legtöbbet kihajtani magából és legfőképpen másból? Akkor hol marad az ÉLET? Ahhoz hogy egy otthoni hétvégét kiheverjek, tényleg csak 24 óra ottlét, plusz a vasárnap nyugalma kell, de ez most nem így alakult. De semmiképpen sem így akarok megöregedni, a víz ver a gondolatától is, hogy az legyen a legfőbb gondom, miként cseszegessem a másikat, ha sapka van a fején, akkor azért, ha nincs, akkor azért. Jó, apu sem tökéletes, és kell neki az irányítás, de nem ez és nem így.
Miért van ez alapból benne a nőkben? Én egy darabig vagyok cseszegetős típus, aztán ha látom, hogy semmi eredménye, akkor abbahagyom, vagy teszek róla, hogy máshogy oldódjon meg a téma. És tény, hogy inkább a megbeszélős-megoldós kompromisszumot kedvelem, de ehhez olyan ember is kell. „B" szerencsére ilyen. Az is tény, hogy utálom 30x elmondani ugyanazt, 30-adik alkalomra már nálam is szakad a cérna, de eddig nagyon ritkán jutok el. De sajnálom aput, és valahol anyut is, aki képtelen észrevenni, mekkora károkat okoz a szünet nélküli cseszegetéssel. Én menekülök otthonról, öcsém legyint rá, vagy elűzi poénnal, de szegény apám 40 éve ezt hallgatja... Náluk rohadtul nem működik a feltételek nélküli szeretet, a másikat elfogadni úgy, ahogy van. Egyáltalán létezik ez valakiknél? Nem hiszem... És mennyire fogom tudni azt megoldani, hogy én ne legyek ilyen 10-20 év múlva? Mit hurcolhatok magamban mindebből? Kinek a mintáját fogom lekövetni, anyut, vagy aput?
5 évig éltem egyedül, ami nagy lecke volt. Sokat tanultam belőle, és alapból is más olyan emberrel élni, aki abszolút megbízható a kezdetektől. Más úgy élni, hogy tudom: egyedül is képes vagyok gondoskodni magamról, nem függök senkitől. Más valakibe 38 évesen beleszeretni, és nem 16 évesen, mint anyu gimiben a 18 éves apámba. Más 2007-ben, mint 1960akárhányban.. Más az élet leosztott pofonjaiból levonni a tanulságot, és vigyázni: legközelebb ne kövess el xy hibákat. Ez sajna néha megint előfordul, de legalább van tapasztalat. Én nem akarom kikészíteni a másikat, én azt akarom, hogy szeressen 10-20 év múlva is, csak vigyázzon magára, mert önző köcsög módon, nekem tényleg szükségem van rá hosszú évekig. És nem akarok úgy elmenni ebből a világból, hogy abban nem érzem jól magam, nem éltem meg az életem minden kiosztott örömét, és az akit szeretek, ne érezze jól magát.. Velem...
Ma „B" reggel elvitte a középső lánykáját szóbelizni, ami annyiból állt, hogy közölték vele, hogy a holnap reggeli csoportban lesz (no comment, ezért kellett mezőkovácsházáig menni), „B" viszont belecsöppent a gyerekükért aggódó, így az érettségi bizottságot szendviccsel agyonzabáltató, szülői munkaközösségi anyaoroszlánok sűrűjébe, akik javarészt az Ő korosztálya, vagyis 45 év körüliek.. Szegényem elég hamar menekülőre vette a figurát, mondván, húúú, mennyire nem illik Ő ebbe..:) Mondtam neki, hogy én csak 5 évvel vagyok innen a 45-ől, de szerinte én teljesen más vagyok.. Elgondolkodtam: milyen lennék 25 évnyi házassággal, érettségiző felnőtt gyerekkel a hátam mögött a beszürkült hétköznapjaimmal? Miért nem szültem? Miért nem kapálóztam többé a válásom után, hogy újra elvegyen valaki? Miért nem csengett soha a biológiai órám, az anyaösztön? Miért érzem magam így jól, kergén, szélvészként, pörögve, nyughatatlan, a magam kicsit hedonista módján? Miért nem álltam be a konvencionális sorba? Nem vagyok híve a szerepek felcserélődésének, nem szeretem a férfias nőket, de tény: a mai világban igenis kell, hogy az embernek ereje legyen a problémákat megoldani önerőből, nem másra várni. De nekem kell A pasi, aki FÉRFI, ha férfinak kell lenni, ahogy „B" ezt tudja, néha igaz, rám szól, hogy engedjem már, hogy férfi lehessen mellettem. És én szeretném, szeretem hagyni. Mert így jó, mert élvezem, hogy ő A férfi(m). De nem akarok belőle férjet, apát, és legfőképpen: két lábon járó bankkártyát, és legfőbb rabszolgát csinálni. De tartozni akarok hozzá. Most emancipunci vagyok, avagy sem? Ki bar rajtam eligazodni?