Péntek délután, útban Orosháza felé Csongrád magasságában akkora felhőszakadás rontott ránk az úton, hogy csuda.. A busz nem zavartatta magát, tépett tovább, kerekei csapták felfelé a vizet, és a klíma ellenére is érezni lehetett az isteni friss esőszagot. Egyszer csak oldalra néztem, és ott, ahol már vékonyabb volt a felhőréteg, hatalmas vörös korongként átsütött a lemenő nap. Mintha az idő állt volna meg.. Talán már írtam, hogy rám pillanatokban tör a boldogságérzés, amikor adott helyzetben azt érzem: teljesség...És most azt is megtapasztaltam, hogy ez mekkora energiát jelent, ami szabályosan ivódott a sejtjeimbe, és töltött felfelé. Adrenalin-hegyek, körülöttünk vadul villámlott-dörgött Orosházáig, de én vigyorogtam, mint egy hülye, és halálosan élveztem. Úgy éreztem, enyém a világ, és minden a helyén van benne. Aztán kénytelen voltam rájönni, hogy ez közel sincs így, de akkor per pillanat az érzés az enyém volt..
Aztán elkezdtem azon gondolkodni, milyen képek ragadtak fenn a retinámon örök időkig, mik azok, amiket utoljára szeretnék látni, ha lemegy a függöny... A Balaton panorámája Tihanyból, Budapestté a Margit híd közepéről, a tengeré Trieszt legmagasabb pontjáról, Toscana-é a sienai városfalról. A pisai ferde torony a parkolóból, az LKM (Lenin Kohászati Művek, amit természetesen ezer éve bezártak már) éjszakai műszakjánál a kohósalak kiöntése a hegyoldalba, mely izzó vörösbe tudta húzni a miskolci éjszakákat, és ezt csak az ismeri, aki ebben a korban élt, és arrafelé volt dolga esténként... Moszkvában az estére kivilágított Vörös tér. A Duna-kanyar a visegrádi várból, az egri Dobó tér téli hajnalban. Szerencsére sorolhatnám napestig, ha mindez egy pillanat alatt átfut az ember agyán halála előtt, hát remélem, jó hosszú pillanat lesz. És ebben még nincsenek benne az emberi kapcsolataim, szerelmeim, élményeim, amit összeszedni képtelenség lenne, és jó érzés tudni, hogy ezek az enyémek, amiket megéltem, amiket soha senki nem vehet el tőlem, és még egy fontos: igen, én képes voltam boldogságot érezni, és nemcsak a fent írt alkalommal, hanem több pillanatában az életemnek, és ez még nagyobb élmény. Hiszen az emberek szerintem 90%-a képtelen észrevenni és legfőképpen: érzékelni, megélni. Pedig kevésen múlik, és legtöbbször ott van az orrunk előtt...
