2010.10.07…:) Ezen a napon lettünk újabb egy évvel vénebbek kapcsolati téren, és ez jóóó…:) Nagyon jóóó..:) Már jó ideje nem azon agyalok, hogy milyen tárgyi dologgal adjak az évfordulónak, rájöttem, sokkal nagyobb öröm élményt ajándékozni… Pláne, ha arra az élményre több mint 15 éve áhítottam magam is, de nem is kicsit..:) Augusztus végén találtam ki, mit hogyan, összeszerveztem mindent, és bőszen titkoltam, mire készülök..:)
Aznap reggel megint korán keltünk, mert Nápolyba készültünk, ott is inkább a Vezúv, nameg Pompeii. Én annó Herculaneum-ot már láttam, meg a Vezúv-ot is megmásztam, de akkor nagyon felhős volt a kráter, és nem lehetett a panorámában gyönyörködni. Ez volt az a nap, amiért az indulás előtt hetekig rimánkodtam az időjárásnak, hogy el csessze..:) Reggeli, utána „B”-t kizavartam a kocsihoz, hogy sutyiban összekészítsem a meglepihez szükséges dolgokat, és jó pasihoz mérten ezt észre sem vette, így simán be tudtam csempészni a csomagtartóba, míg ő a GPS-szel molyolt..:)
Az út jó két óra autópályán, a nap sütött, és én reménykedtem, hogy így is marad..:) Nápolyba nem vágytunk, mert napokkal korábban megint kitört a szemétháború, így erre nem voltunk kíváncsiak, egyenesen húztunk fel a Vezúvra, mert egy jó darabig azért fel lehet menni autóval.. Fura érzés, hogy egy működő vulkán oldalában laknak… Engem a víz verne a gondolattól, így is vert, hogy még képes és kitör, ha én ott vagyok..:)
A kocsit letettük a legutolsó parkolóban, megvettük a belépőt, mert nemzeti park területe a lelkem, majd egy idős házaspártól lizingeltünk két mászóbotot, és nekivágtunk a krátermászásnak. Nem vészesen meredek, de azért hétágra sütő nap mellett elég izzasztó, pláne, hogy rutinosan ugye egy szál nyári felső sem volt nálam, így főttem a hosszú ujjú göncömben, „B”-nek meg a lábát kínozta a mászás. Mivel nem rohantunk sehova, így gyakran megálltunk pihenni, nameg a hihetetlen látványban elmerülni a nápolyi öbölre, mert most hála az égnek, tiszta volt az idő. „B”-ből rögtön előbújt a szakma, majd körbenézve konstatálta, hogy Nápoly, és a környék összes települése egy a Vezúvnál sokkal hatalmasabb kráter, un. caldera kellős közepén dekkol, ami alatt nagy valószínűséggel szupervulkánt takar, és ha az egyszer elpöffenti magát, ott semmi sem marad épen.. És ahogy Nápoly kinéz,a zsufoltságával, a lehetetlen közlekedésével, onnan senki sem fog tudni elmenekülni időben… Durva dolog belegondolni, hogy emberek milliói éldegélnek potenciális áldozatként egy éppenhogy alvó vulkán közvetlen közelében.. És ezt már jósolgatja az összes tudományos csatorna egy ideje…
Pihengettünk, nézelődtünk, mert a látvány azért csodás ám, ott a tenger, a nápolyi öböl, tele hajóval, szigetekkel, stb..:) Elhúzott mellettünk egy rakat amerikai NATO katona, mert Nápolyban bázis van, nekik bezzeg nem kellett mászóbot..:) Szép kényelmesen felértünk, a kráter ugyanolyan volt, mint 10enévvel ezelőtt, és folyamatosan füstölgött..:) „B” nagyon élvezte, le kellett fotóznom neki a salakot, meg a mérőműszereket, amikkel a vulkán aktivitását figyelik.:) Végre találtam magyar nyelvű ismertetőt Pompeii-ről, fura hogy azt is egy vulkán tetején szerzem be, de hát hol máshol..:) Kinézelődtük magunkat, lassan leereszkedtünk a kocsihoz, majd irány az i.sz. 78-ban elpusztult Pompeii, a római világ egyik legkedveltebb nyaralóhelye… Itt volt egy kisebb konfliktus egy utcai árussal, aki előtt éppen egy darab parkolóhely volt, mert sehol máshol egy deka se, és mi merészeltünk odatenni a kocsit, viszont takartuk a standját, gondolom, rontva ezzel a giccsbusiness-t… Leállt nekünk pampogni, „B” szokása szerint magyarul vissza, hogy ugyan hol van itt tiltva a parkolás..:), de aztán jobbnak láttuk puffogva odébállni, még a végén kárt tesz a kocsiban.. Egyébként egész héten ez volt az egyetlen, ez is kisebb probléma az olaszokkal.. Így jó messzire ugyan a főbejárattól, de találtunk helyet a kocsinak, és ott vettük észre, hogy pont a hátsó bejáratnál tettük le, így gond és sorbanállás nélkül jutottunk be a romokhoz..:) Minden rosszban van valami jó..:)
Megváltottuk a belépőt, nekivágtunk a térképpel, amit adtak hozzá, és jártuk a romokat… A stadiont, a színházat, a fórumot, háttérben a Vezúvval, és elég könnyedén el tudtam képzelni, ami akkor zajlott.. Tény azonban, hogy a megint csak romok látványa valahogy nem tudja elém tenni úgy a régmúltat, mint egy épen maradt épület… Voltak tök jó dolgok, mint az utakon a zebra őse, a még mindig működő kutak, amikből inni lehetett, meg egy ház bejáratánál a földön kirakott mozaik, ami kutyát ábrázolt, fölé írva: „Cave canem”, vagyis „Vigyázz, kutya”…:)
Apu itt is járt annak idején, és hozta a porspektusban a képeket a gipsszel kiöntött, vulkáni hamu alá rejtett emberi testekről, és ez engem nagyon érdekelt… „B” már nagyon unta a romokat, de rábeszéltem, hogy ezt még keressük meg.. Hát megtaláltuk… A fórum oldalában volt egy oldalt nyitott, de tetővel fedett tárolóterület, ahol rengeteg amfora, kiásott tárgyak, szobrok, használati eszközök, bútorok között szinte odavetve találtuk meg azokat a valaha emberi lények kísérteteit, akik ott pusztultak több száz éve.. Ezek a testek is minden TV csatornán láthatóak voltak már, minden könyvben, képen, ami Pompeii-ről szól, ott vannak… Megrendítő volt látni, hogy egy ásatási „raktár” közepén kaptak helyet… Engem nagyon megérintett egy alak, amelyik ül, felhúzott térdekkel, arcát a kezével eltakarva várja a sorsát. Ebbe az alakzatban benne volt minden, ami kifejezheti, ami volt… A reménytelenség, a félelem, sőt rettegés, a feladás, a kétségbeesés.. Ott ült az amforák között ez a lassan 2000 éves mementó. Egy fekvő emberi maradványt konkrétan egy polcra téve találtunk meg. „B”-nek itt ment el véglegesen a kedve az egésztől, és én sem értettem, hogy lehet így bánni olyan megnevezhetetlen dolgokkal, amik valaha egy élő embert jelentettek… Kicsit tekeregtünk még, mert eltévedtünk az utcákon, így találtam szembe magam egy kertben az egyik legismertebb, épen maradt szoborral, ami a Faun kertjének nevezett helyen volt, és én mindig azt hittem a látott képek alapján, hogy az egy nagy szobor.. Közben meg a térdemig sem ért, de így is nagyon szép volt, és érdekes..:) Kikeveredtünk végül a romkertből, nem is jártuk igazán be az egészet, mert a „leletraktár” után tényleg nem maradt bennünk több érdeklődés, amit viszont sajnálok, de nem így kellene ezt csinálni…
Megkerestük a kocsit, majd szóltam „B”-nek, hogy akkor innentől indul a meglepitéma, és oda visz, ahova mondom, és nem kérdez semmit..:) Az alábbi címet írattam be vele a GPS-be:
AMALFI, Via Quasimodo….:)))
Aztán azt vettem észre, hogy az a fránya GPS pont nem arra akar vinni minket, amerre én terveztem, konkrétan a tengerparti szerpentinen, hanem át a hegyen… Naneeeeeeem, pont a lényeg maradna ki, a feelingből, a látvány..:) Így észrevettem, hogy Sorrentó felé kell mennünk, és akkor a tengerparton visz végig az út..:) Szóval szegényt GPS-t alaposan megkavartuk, de végre arra mentünk, amerre terveztem..:) Csak azt nem terveztem bele, hogy a szerpentin lehetetlenül szűk, és annyira kanyargós, hogy konkrétan egyetlen kanyart sem látsz be, így sosem tudhattad, mikor kerül eléd egy jókora busz a másik irányból.. Ilyenkornéha az volt az érzésem, hogy a kocsi kétazonos oldali kereke már a tenger felett lóg a semmiben...:)
Viszont amit gondoltam, hihetetlenül bejött… A majd 90 fokos meredek hegyoldalakba vájt szerpentinről csodálatos kilátás a tengerre, a lemenő nappal, a hegyoldalakba épített városokkal, Sorrentóval, Positanoval, mindennel, amire fullcsöpögős csajos filmekből a szívfájdalomig vágytam, amire fogadalmat tettem, hogy addig nem halhatok meg, amíg ezt saját szememmel nem látom.. Két helyet céloztam be, mikor ezt tervezgettem: Positano-t vagy Amalfi-t… Az utóbbi volt a megfizethető, viszont Positanon keresztül vitt az út, szóval picit az is bejátszott..:) Meg is álltunk egy pihenőnél, hogy „B” is láthassa azt a csodálatos látványt, ami egyszerűen leírhatatlan… magasan a tenger felett, lent az apró házak, a parton még fürödtek az emberek a tengerben (októberben!), a tengeren luxus tengerjárók, és mindenütt irdatlan mennyiségű virág és citromfa..:) Nem sok híja volt, hogy atomszentimentálisan el ne sírjam magam a gyönyörűségtől, de még nem érkeztünk meg..:) Közben "B" egy META nevű kisvárosban fogta magát, leparkolt az út szélén, mondván ezt már reggel óta keresi (?? Metában, mit, hiszen azt se tudta, hogy ma még erre fogunk autózni.::)), majd kipattant a kocsiból, és beviharzott egy virágboltba..:) Kis idő múlva megjelent 3 szál vörös rózsával, és boldog 3. évet kívánt..:) Imádom az ilyen dolgaiért..:) Minden évben ezen a napon vörös rózsát kapok, 3 éve az első randinkra is hozott egy szép fehéret, amit nagy szerencsésen a kocsiban is felejtett, majd haza is vitte..:D:D:D
A fura az egészben az volt, hogy cca 28 kilométert majd másfél óra alatt tettünk meg, mert annyira macerás a szerpentin annak, aki nincs napi szinten hozzászokva, hogy brutál, csodálom is „B”-t, hogy nem kapott idegrohamot a szűk utakon, szembe a buszokkal, előzni lehetetlen, állandóan váltani kellet, egy biztos: nekem végig be volt szorulva a fenekembe a meggymag, hogy csak épen érjünk oda, ahova szeretném.:) „B” meg is jegyezte, hogy a római közlekedéssel, meg ezzel a szerpentines mókával megszerzett rutinja miatt itthon a rendőrök szó nélkül lelövik, mint ámokfutót, de ott kint nem lehet másképp...:)
De „B” még mindig nem sejtett semmit, mígnem kisebb parkolási nehézségek árán (ugyanis parkolni, azt képtelenség ilyen utak mellett..:) megtaláltuk a címet, ahol „B” közölte velem kicsit megfáradva, hogy azért legközelebb szóljak előre, mi vár rá, de hát én se számítottam arra, hogy 3 kilót fogyunk 28 km-en.:) Viszont ott, ahova megérkeztünk csak ennyit szóltam: légy erős: ma itt alszunk..:D
Augusztus végén lefoglaltam Amalfiban egy tengerre néző kétágyas, teraszos szobát, természetesen a neten, és ez volt a 3. évfordulós ajándékom, itt egy éjszaka, vacsorával, utiköltséggel, mindennel együtt..:) Reggel Rómában kicsempésztem a hálócuccunkat, papucsunkat, tisztálkodószereket, váltás tiszta ruhát, és „B” ebből semmit sem sejtett..:D Meglepődött na, nem kicsit, én meg szeretek meglepiket okozni, ha ez öröm… Sikerült..:)
És ezzel nekem is teljesült mindaz, amire iszonyú régóta vágytam, látni ezt a vidéket, amiket eddig csak filmeken, láttam, és nem kutyafuttában, hanem egy kis időt szánva rá..:) Elfoglaltuk a szobánkat, miután egy tök jópofa recepciós sráccal, aki lazán verte a 2 méteres magasságot, mindent letisztáztunk, megbeszéltük a reggelit, ajánlott estére éttermet, adott térképet, mindent megmutatott rajta, hol van a Szent András székesegyház, amit nagyon meg akartam nézni, aztán elkérte a kocsikulcsot, és beparkolt nekünk a szálloda garázsába..:) Le a kalappal na..:) A szálloda bűbáj, nagyon hangulatos kis hely, szépen berendezve, minden szoba tengerre néz, az utat leszámítva alattad hullámzik, mindenhonnan rengeteg virág, pálmák, az estében lengedező virágillat, szóval romantika a négyzeten..:) Kint álltam a teraszon és nem akartam elhinni, hogy ott vagyunk..:) "B"-nek is le volt esve az álla, na..:) Én itt kívántam magunknak boldog 3. évfordulót, a tenger felett, a lemenő nap fényében, Amalfiban..:) Bazz, szétcsöpögöm a sztorit, de ezt nem is lehet másképp..:)
Folyt. köv..:)
